Sziasztok!
Jelentkezem is az első résszel. Nem túl tartalmas, de remélem megér egy imát. ;)
 |
Alig vártam, hogy a gép végre landoljon a Heathrow reptéren, és kiszálljak a fémketrecből. Imádok repülni, de mikor Tokyoból New Yorkba kell utazzál, onnan még Londonba és ezt csupán 48 óra leforgása alatt, hát nem kimondottan kellemes...
Éppen Tokyoban voltam, mikor szóltak, hogy el kéne vállaljak egy fontos munkát, ahova kizárólag csak engem ajánlottak. Kedves gesztus, de ott kellett hagyjam a fotózást, amit nagy nehezen sikerült csak megszervezni a szigetországban. Ekkor visszautaztam NYC-be, ahol jelenleg lakom, összeszedtem pár ruhát -pontosabban két bőröndnyit-, és már suhantam is a JFK reptér irányába. Még jó, hogy foglaltak nekem repülőjegyet, és azzal nem kellett szórakoznom.
Nagyot szívtam London esős és párás levegőjéből. Végre megérkeztem, de ez nem azt jelentette, hogy pihenhetek is.
- Jó napot! Maga Miss Howard?- kérdezte az öltönyös alak, aki előtt megálltam. Nem lehetett félre téveszteni, hiszen a nevemet tartalmazó papírt tartott a kezében.
- Magának is. Igen, én lennék.
- Hogy utazott Hölgyem?- kérdezte erős angol akcentussal, miközben elvette a bőröndöket tőlem.
- Köszönöm, elég jól.
Bepakolta a csomagtartóba a cuccaimat, majd beült a sofőr mellé. És én még azt hittem, hogy ő a sofőr...
- Hova megyünk?- tudakoltam, pár percnyi csend után.
- A szállása a Ritz-Carlton Hotelben lesz az Urakkal. Tudjuk, hogy hosszú volt az útja, így rendesen ki kell pihennie magát holnapig. Mr Kaulitz üzeni Önnek, hogy ne aggódjon a mai interjúk miatt.
- Ohh. Rendben.
Nem mintha olyan aggódó típus lennék...- tettem hozzá magamban.
- Itt van az összes interjúnak, megbeszélésnek, próbának és koncertnek a beosztása. Ez a kis szerkezet a Magáé-nyomott a kezembe egy iPad-et.
- Köszönöm.
- Ugyan semmiség- legyintett.- Holnap reggel kilenckor lesz egy megbeszélés az Urak szállodai lakosztályában, amin ott kell lennie. Egyenlőre ennyi az, amit tudnia kell. Esetleg van valami kérdése?
- Nem, köszönöm- válaszoltam, miközben az járt a fejemben, hogy ennek a túl udvarias embernek vajon mikor merül le az eleme. Ha egyáltalán le tud merülni...
Az út hátralévő részében a gondolataimba vetettem magam. Ezer éve nem hallottam arról a bandáról, amelyiknek dolgozni fogok. Azt sem tudtam, hogy milyen a stílusuk, mert legutóbb még próbáltak feketébe burkolózni. Sőt, még az új albumot sem hallgattam meg, ami elvileg olyan nagy sikert aratott. Persze a rajongóknak minden tetszik, hiszen elvakultak és elvakultan szerelmesek a banda egy-egy tagjába. Ha nem az összesbe... De hogyan tudnak olyan embereket szeretni, akikkel még életükben nem találkoztak? Igaz, nekem is van zsánerem, na de nem vagyok szerelmes belé. Ez nevetséges! És én ezekkel a bájgúnárokkal fogok dolgozni. Csodás!
- Itt is lennénk!- szólalt meg a pasas.
Kiszálltam a kocsiból, és elindultam a bejárat felé, abban az álomban ringatva magam, hogy hamarosan tényleg álomra hajthatom a fejem.
- Itt van a kártya, amivel bejut a szobába. A hordár majd felviszi a csomagjait. Holnap reggelre állítsa be az ébresztőt, hogy kilencre a lakosztályban legyen. Kellemes pihenést!- mosolygott rám, majd meg sem várva, hogy válaszoljak elsétált.
- Ein... Zwei... Drei!- számolt vissza valaki az ajtó túloldalán, amit egy hangos csörömpölés követett, majd mindenki elhallgatott. Azt a pillanatot választottam, hogy bekopogjak az ajtón.
- Gyere be- hallottam meg egy elég éles hangot, mire kinyitottam az ajtót.
- Sziasztok. Zara Howard vagyok. A megbeszélésre jöttem.- köszöntem angolul az előttem lévőknek, és közben próbáltam minél visszahúzódóbbnak tűnni. Persze közben jól végigmértem a felhozatalt, meg azt is, hogy mi okozta a nagy csörömpölést. Nem állt szándékomban elmondani nekik, hogy perfect német tudással rendelkezem, hiszen abban mi lenne a buli? Így legalább tudni fogom, mit beszélnek rólam előttem. Plusz jól szórakozhatok az angol kiejtésükön.
- Szia. Bill- mondta a szőke srác, miközben rám se nézve, felém nyújtotta a kezét.
Kedves fogadtatás, az első munkanapomon...
- Én Gustav vagyok, de gondolom tudod kikkel fogsz dolgozni- mosolygott a Bill mellé érő szemüveges tag, aki meg is ölelt.
- Azt hiszem képben vagyok.
- Ő ott Georg, a másik pedig Tom- mutatott a két srácra akik éppen a parkettáról szedték fel a nagyobb szilánkokat.
- Szuper. Bocsi, hogy hamarabb jöttem.
- Rá se ránts. Legalább van időnk megismerni téged, mielőtt levetkőztetsz minket- nevetett fel saját viccén Gustav, az elvileg csendes tag.
- Vigyázz mit mondasz, mert a végén még pucéran mész ki a színpadra- mondta Tom.
- Gustav lesz a meztelen dobos- szólalt meg Georg, amire mind a hárman elnevették magukat. Billt pedig sehol sem láttam. Ő tipikusan az az ember, aki nem szereti ha ismeretlenek veszik körül. Nehezen bízik meg másokban, ami nekem hátrány, hiszen vele kell dolgozzak. Muszáj a jó kislányt játszanom, míg legalább egy kicsit feloldódik.
- Szóval, honnan jöttél?- kérdezte Bill, aki a nevetésre jött ki a szomszéd szobából. Három kutya követte, akik körülöttem végezték, hogy egy kicsit megszaglásszanak.
- New Yorkból- adtam a rövid választ, miközben a kutyákat kezdtem simogatni.
- És hány éves vagy?- kérdezte Tom nagy vigyorral az arcán.
- 23- mosolyogtam rá a gitárosra.
- Barátnőd van- szólt közbe Bill németül. Amit ugye elvileg én nem értek..
- Csak egy ártalmatlan kérdés volt. Nyugi öcsi!- válaszolt vissza, ugyancsak az anyanyelvükön Tom.
- Lemaradtam valamiről?- kérdeztem, adva az értetlen-ártatlant.
- Nem. Csak Bill a szokásosnál is morcosabb- legyintett Tom.
- Esetleg hozzak egy kávét vagy valamit?- ajánlottam fel, de reméltem, hogy nem kérnek semmit, mert utálok csicska lenni. És nem is azért utaztattak annyit, hogy teát és sütit szolgáljak fel nekik Londonban vagy bárhol máshol.
- Nem. Köszi- nézett rám Bill egy mosoly kíséretében.
Lehet, hogy mégsem lesz olyan nehéz megpuhítani?
Még egy darabig elcsevegtünk pár érdektelen dolgokról, mikor elkezdtek beszállingózni az emberek. Nagy megkönnyebbülésemre csak én voltam egyedül nőnemű tag. Ennek több okból örültem. Egy, nem kell senkivel bájcsevegnem, hiszen a pasiknak kerek-perec meg lehet mondani, hogy mi a helyzet. Kettő, nem nagyon jövök ki a saját nemem tagjaival, de persze azért akad egy-két barátnőm. Három, nem kell stílustanácsokkal ellátnom senkit a munkaalanyokon kívül. És a legfontosabb, egy csaj sem fog a vállamon sírni, hogy az egyik bandatag vagy crew-tag dobta őt.
Mikor Bill befejezte a kisebb beszédét, mindenki elindult az ajtó felé, hogy befejezzék a munkálatokat a klubkoncert helyszínén.
- Zara!- szólt utánam az énekes, amire megfordultam.- Szeretném, ha velünk tartanál, hogy elmondjam mikor melyik ruhát kell felvegyem, meg hasonlók.
- Rendben- dobtam felé egy halvány mosolyt.
- Akkor negyedóra múlva a hallban találkozunk!- mondta, én meg kiléptem a folyosóra.
- Aranyosnak tűnik- hallottam egy halk németül beszélő hangot, miután becsuktam az ajtót.
- Csak nehogy úgy végezze, mint az előző- sóhajtott egy másik, aki megérzésem szerint Georg lehetett.
- Nem tehetek róla, hogy nem bírta- horkantott fel Bill. Igen, az ő hangját felismertem, hiszen ő beszélt a legtöbbet egész nap.
- Próbáld csak rákenni...- hallottam, hogy a negyedikük is megszólalt.
Még szeretettem volna tovább hallgatózni, de elég nagy volt a forgalom a folyosón -reggeli időben-, és nem akartam fölöslegesen magamra vonni a figyelmet azzal, hogy egy zárt ajtóra tapasztom a fülem.
Amint leértem a szobámba, azonnal elkezdtem pakolni egy nagyobb táskába. Minden fontosabb kelléket bepakoltam, mint például egy futócipőt is. Általában jól megy a magassarkúban dolgozás, de tiszta dolog, hogy egy koncert teljesen más, mint egy fotózás.
Ránéztem az órámra, ami szerint már csak egy percem maradt, hogy leérjek a hallba. Bedobtam az éjjeliszekrényen lévő telefonomat és iPad-et a táskába, és úgy rohantam, mint akit ágyúból lőttek ki. Persze a liftnek más tervei voltak velem, és felvitt a legfelső emeletig a földszint helyett.
- A francba. Ki fognak nyírni- morogtam, miközben a fsz gombot nyomogattam az érintő panelen megállás nélkül.
- Átérzem a helyzeted!- mondta szórakozottan Georg, aki akkor pattant be a liftbe, mikor már az ajtók éppen záródtak.
- Legalább nem leszek egyedül- vetettem felé egy mosolyt, amit viszonzott is. Emlékszem, mikor minden újság címlapján Ők voltak. Határozottan jó döntés volt, hogy megszabadult a hosszú hajától.
Bill nem kifejezetten örült annak, hogy késtünk, de hamar túltette magát rajta. A buszban mellé ültem, ahol elővettem az iPad-et, amiben szinte minden információ benne volt a ruhákkal és a dátumokkal kapcsolatban. Persze Bill mindent kiegészített. Elmondta, hogy hogyan szereti a dolgokat maga körül, hogy milyen ruhákat szokott általában az interjúkon hordani, hogy mindenkinek megvan a maga stílusa, és hogy ahhoz kell tartsam magam. Gustav a halászgatya-póló párost részesíti előnyben. Georg ugyan ezt, csak hosszú gatyával. Tom a bő gatyákat szereti, valami egyszerű pólóval és pulcsival, néha baseball sapka is párosul a dologhoz. Bill pedig mindig extravagánsabb ruhákat választ magának. Ami alapján meg kell találnom majd a többiekkel az összhangot. Sőt Bill, még azt is hozzátette, hogy a fellépőruháit magának tervezte. Alig vártam, hogy lássam őket!
Örültem, hogy végre egy olyan emberrel álltam szemben, aki tudatában van annak, hogy milyen a stílusa, és nem nekem kellett kitalálnom a dolgokat magamtól egyik percről a másikra.
- Megérkeztünk!- szólt hátra a sofőr.
- Erre szükséged lesz- csúsztatott a kezembe Gustav egy napszemüveget.
Értetlenül néztem rá, hiszen olyan borús idő volt, mint amit még sosem láttam. Aztán mikor a fiúk kiszálltak a buszból, megértettem a dolgot. Vakuk kezdtek villogni mindenhol.
Nagy levegőt vettem, és követtem őket.
